Tag Archives: ovi

Új év – régi célokkal

Sziasztok!

Kissé elmaradtam a blogolással, az év végi hajrá elborított teendőkkel engem is. A karácsony nagyon szép volt az oviban (is 🙂 ) – érdekes, hogy így 34 év óvó néniskedés után is ugyanúgy elhiszem a csillogó, várakozással teli gyermekszemekbe nézve, hogy VAN  Mikulás és JÖN a Jézuska! Nem lehet megunni, mert mindig újabb és újabb varázslattal zajlik az ünnep, az óvó nénik és a gyermekek csodaszéppé varázsolják ezeket a napokat is! Jól esett a pihenés, és igazán ránk fért, hogy ilyen hosszúra sikeredett az összevont napokkal az ünnep.

Kissé megfeledkeztünk a kötelezettségeinkről, és átadtuk magunkat a szeretetnek, a pihenésnek, és az ünnepnapok minden áldásának. Feltöltődtünk családunk elismerő pillantásaiban, melyet a karácsonyi vacsora illat és ízorgiája felett váltottunk egymással, vagy a díszes csomagokba rejtett kézzel fogható szeretet megpillantásakor…részemről könnyeket csalt szemembe férjem meglepetése…no nem azért, mert annyira nagy dolog volt, hanem éppen azért, mert nagyon figyelmes dolog volt…apró, de nekem nagyon sokat jelentő gesztus volt, hogy a hetekkel azelőtt egy üzletben megdicsért csodaszép üveg kínálótálért visszabaktatott titokban valamikor, és férfikéz-módjára becsomagolva, ákom-bákom férfiírással szerelmet vallva átadta nekem…Jó érzés volt a felnőtt gyerekeimmel koccintva boldogságot és egészséget kívánva egymásnak szeretetben megélni az ünnep varázsát!

Aztán a langymeleg januári évkezdés visszazökkentett minket a valóságba, és bizony ez a valóság cseppet sem ígér lazítást! A köznevelési törvény és a benne foglalt pedagógus életpálya modell jócskán ad feladatot most minden pedagógusnak. Jóllehet, van benne üdvözlésre méltó dolog, de akad sok keserűség és fájdalmas rész is benne…persze lehetne a fájdalomtól elborzadva sírni…lehetne károgni, és lehetne acsarkodni…és akkor mi lenne?!…inkább hát úgy határoztunk, félre tesszük a sértettségünket és munkára fogjuk magunkat, és ki tudja, hányadszorra, de bebizonyítjuk, igenis, erre a pályára alkalmasak vagyunk, és meg tudunk felelni minden kritériumnak! Így aztán a közeljövőben, a napi ovis feladatok mellett, a beiskolázási láz kereszttüzében pedagógus portfólió gyártásba kezdtünk! …ki tudja, hogy lesz, ki tudja, milyen lesz majd ennek alapján számot adni, ki tudja, lesz-e objektív elbírálás, ki tudja, milyen lesz levizsgázni abból, amit nap, mint nap teszünk, és sokkal fontosabb vizsgabiztosaink vannak: a kisgyermekek és szüleik…

…aztán februárban elindítunk egy SzülőAkadémiát is…ahol összegyűlhetünk, és hétről hétre, javasolt témákat feldolgozva beszéljük ki magunkból az aktuális gondolat, és a gyermekneveléssel kapcsolatos kérdéseket is megvitatjuk.

Készülünk a farsangra is, és a tavaszi ünnepkörök is adnak szervezési feladatokat! A hagyományos Egészség-hét alkalmából gyűjtjük az ötleteket, egész heti rendezvény sorozatot szervezünk az ovisoknak és szüleiknek az egészséges életmód témakörében.

…tehát nem érünk rá megsértődni, tesszük a dolgunkat…új év régi célokkal…mert a cél marad ugyanaz! A gyermekek testi-lelki fejlődésének, tanulási képességeinek  maradéktalan kibontakoztatása és fejlesztése, a szülők támogatása a gyermeknevelés útvesztőjében, és folyamatos megújulás, képessé válás arra, hogy a feladatok nem megijesztenek és elakasztanak, hanem fejlődésre ösztönöznek és gazdagítanak bennünket! Hiszen a személyes példamutatás elengedhetetlen feltétele a nevelésnek!

Jókedvet ezen a szikrázóan jeges estén nektek! 🙂

 

 

Advertisements

Köszönetnyilvánítás

Hm…most, miután megírtam életem első blogbejegyzését, és büszkén, de azért izgulva megosztottam a Facebook profilomon is, hirtelen hiányérzetem támadt…

Ahogy említettem, sosem gondoltam, valaha is megpróbálkozom ezzel…most mégis itt püfölöm a gépet, rakom össze a gondolataimat, és utazom az időben oda-vissza…és velem együtt jönnek-mennek életem fontos emberei, akik nélkül nem lennék az, aki ma vagyok, akik nélkül nem lennének ilyen-olyan érzéseim, megéléseim, amit most közkinccsé tehetek.

A bloghoz weboldalam új arculattervezője, zseniális fiatalember, Stefano Trebbi segített hozzá, ötletei közé valahogy becsusszant ez a blog-dolog is 🙂 sok más izgalmas dolog mellett is! A névjegykártyámtól a blogig mindent ő tervezett és alakított ki, – ennek végleges megjelenését majd később látjátok, még az informatikusnak dolgoznia kell kicsit.

Köszönöm Stefano a sok ötletet, biztatást, – hálás vagyok ezért a közös munkáért!

…és a teljesség igénye nélkül köszönet a szüleimnek, akik olyanná neveltek, hogy az életem során pedagógus lehettem, köszönöm a tesómnak, hogy megélhettem vele azt a különleges kapcsolatot, ami nélkül szegényebb lenne ma az életem, köszönöm a volt férjemnek, hogy – bár az élet mást hozott, ami a közös jövőnket illeti, – életem két legszebb ajándékát, a gyermekeimet kaptam tőle életem útravalójához, akik mellett kiteljesedett az életem, köszönöm életem új párjának, a férjemnek, – életem nagy szerelmének – , hogy biztatott, erőt adott és elviselt a nehezebb napjaimon is, segített amiben csak tudott és türelemmel, megértéssel fordult felém, amikor csak szükségem volt rá és sosem kételkedtem a szerelmében, köszönöm a  kolléganőimnek a sok szakmai segítséget, hitet, és tudást, ami nélkül ma sokkal kevesebb lennék, köszönöm a volt ovisaimnak és szüleinek azt a mérhetetlen szeretetet, ami áradt felém, ami minden nap igazolta számomra, jó helyen vagyok…köszönöm a jelenlegi kollégáimnak az együttműködő, szeretetteljes munkát, melyben közösen, egyetértésben csip-csup csodákkal valósíthatjuk meg céljainkat…és köszönöm a sok éven át nálunk nevelkedett “csip-csuposoknak”, hogy a miénk voltak, és a szüleiknek, hogy ránk bízták őket!

Mindenkinek köszönöm, aki bármit is hozzátett az életemhez – jót, rosszat, – mert ugye minden csak megítélés kérdése: a jó is, rossz is előbbre vitt, tehát nem volt hiábavaló! 😉

Csip-Csup Csodák Magánóvoda – hogyan kezdődött?

Blog…ízlelgetem a kifejezést, tartalmával, felelősségével együtt…sosem írtam naplót sem…most pedig útjára engedek egy blogot…minden emléket a szívemben őrzök, sosem éreztem úgy, hogy valaha is leírom majd azokat, főleg nem, hogy meg is osztom majd. De ugye “gyakorlat teszi a mestert”, meg “ami késik nem múlik”, és egyéb hasonló ilyen nagyon okos mondás ereje csak felbátorít, hogy belevágjak! 🙂

Amikor 1993-ban létrehoztam saját magánóvodámat, Zuglóban elsőként, nagyjából ugyanilyen érzéseim voltak…mert ugye írni tudok, akkor meg mi a gond a blogírással??? 🙂 …kvázi, óvónő vagyok, akkor meg mi gond lehet a magánóvoda létrehozásával?… No de ennyire ne szaladjunk előre! Az azért nem úgy volt, hogy egyszer csak 1993 lett, és én ott ültem a kész ovimban! Lássuk csak, mi az én és az ovim története:

1962-ben születtem, és szerintem, ahogy először megláttam egy másik gyereket, azonnal tudtam, én óvó néni leszek! Ez ugye már a szülészeten megtörtént! 🙂 Egykeként éltem életemet nyolc éves koromig, mikor is megszületett várva várt tesóm, egy tündéri kislány. Nyolc évesen rögtön el is döntöttem, anyja helyett anyja leszek, és ez így is lett – anyukám boldogan bízta a gondjaimra, én pedig lelkesen óvtam, vigyáztam őt, és a mai napig imádom! Ezek az érzések tovább erősítették bennem az elhatározást, óvó néni leszek.

Oviba annyira nem szerettem járni, olyannyira nem, hogy mikor nagycsoportos lettem, két másik, hasonlóan megbátorodott és elkeseredett társammal együtt – akik szintén utálták velem együtt a főzelékevést, és az azt követő alvást a kényelmetlen X lábú vaságyakon – egy szép téli napon, a játszótéren bebújva egy behavazott bokor üregébe kitaláltuk, megszökünk az oviból. …és így is tettünk! Akkoriban nem volt minden ovinak zárt kertje, minket is a közeli játszótérre vittek, a Kanizsai és Fehérvári út sarkára, úgyhogy könnyű volt a lelépés…főleg, ha azt a tényt is nézzük, hogy az óvó nénik nem számolták meg, hány gyerekkel jöttek, és mennyivel mennek vissza az oviba… (ez ugye, alap egy óvodában) Az egyik szökevény kis pajtásunk a Fehérvári út másik oldalán lakott, nagymamája mindig otthon volt, ezért kézenfekvő volt, hogy oda megyünk. Apró kis veszély volt csak :), hogy négy sávon és két villamos sínen kellett átmennünk a célig…brrrr….kiráz a hideg, ha mai fejemmel arra gondolok, vajon hogyan juthattunk át úgy, hogy nem vasaltak ki minket az autók! No de szerencsésen megérkeztünk hótól átázott mackónkban, kipirultan, a nagymama gyorsan és gondosan levetkőztetett minket, mit sem gondolván át, egyáltalán mit keresünk ott délidőben, és egyáltalán, – megetetett bennünket szilvás gombóccal, (hmmmm 🙂 ) és mire már azt gondoltuk, minden klassz életünk lett, megérkezett az ovis társunk apukája…a többit gondolom sejtitek! A nagymama kékben-sárgában- vörösben színjátszott az idegtől, az apuka leizzadva a rémülettől fülön csípve vitt minket vissza az oviba, ahol rémült és kisírt szemű óvó nénik, és tajtékzó vezető óvó néni várt már bennünket…kaptunk szépen…( jóóó, de mit csináljunk, ha annyira, de annyira utáltunk aludni?!!! 🙂 )…na itt pl. megtanultam első óvó nénis leckémet, ahogy a vezető óvó nénitől hallottam: MINDIG MEG KELL SZÁMOLNI A GYEREKEKET!  🙂

Aztán persze a testvérem is ebbe az oviba járt, így én mindennapos vendég lettem itt. Egyre többet jártam be, olyannyira, hogy mikor az óvónőképzőbe jártam, már saját köpenyem is volt, amit ott is hagyhattam – már rég nem járt oda a tesóm, de én mindig szívesen látott vendég voltam, sokat segítettem. A vége persze az lett, hogy óvodás korom ovija lett első munkahelyem, ugyanazzal a vezető óvó nénivel, aki akkoriban rémülten szidott össze bennünket a szökés miatt. Első munkanapomon átölelt és a fülembe súgta: tudod, SZÁMOLNI! 🙂 🙂 🙂 🙂 🙂 🙂 Ezt már az én kolléganőim is tudják, – a sztorival együtt ismerik, és gyakran mantrázom nekik ma is, ha kimennek a gyerekekkel az ovi épületéből!

Csetlő-botló, lelkes kezdőként olyan társat kaptam, aki szintén pályakezdő volt. Egymásba kapaszkodva, és a gyermekek imádatával megsegítve tettük a dolgunkat, és imádtuk, amit csinálunk! Szép emlékek ezek, rengeteget tanítottak nekünk a gyerekek, egymástól is sokat tanultunk, nagyon izgalmas volt alig 20 évesen ekkora felelősséggel rendelkezni. Hogy milyen számomra egy jó óvó néni, arról majd egy későbbi bejegyzésben írok.

Férjhez mentem, költözés, másik óvoda, újabb élmények, munkaimádat, majd megszületett kislányom, akit nagyon vártam, rá négy évre pedig a fiam, – velük váltam teljessé, mint óvó néni is, hiszen nagyon sok mindenre megtanítottak, amit ösztönösen ugyan igyekeztem a más gyermekével is alkalmazni, de tudatossá a saját gyermekeim segítettek sok dologban!

A gyes boldog korszaka után fiam két éves korában mentem vissza dolgozni, a lányom velem az oviban, fiam a szomszédos bölcsiben – ez szintén egy másik bejegyzés tartalma lesz. Milyen egy óvó néninek, ha a saját ovijába jár a gyereke, milyen a gyereknek, milyen a bölcsisnek, aki átlát az ovi kertjébe, ahol a tesója és az anyukája van, milyen a beszoktatás gyötrelme, és hogyan lehet ezt kibírni…? Ezekről később!

Önkormányzati óvodámat, ahol utoljára dolgoztam, imádtam, gyerekestül, kollégástul, – mindenestül! 25-27 imádni való gyerek volt a csoportomban, jó kolléganőkkel, együttműködő szülőkkel, – csodálatos képet őrzök a szívemben erről az időről. Mai napig kapcsolatban vagyok régi kolléganőkkel, szülőkkel, és azóta felnőtt ovis gyerekeimmel – számomra ez meghatározó egy életre…Nagyon szerettem velük dolgozni…aztán jött egy ötlet…megkeresett valaki, aki elültette a fülemben a bogarat…és onnantól egy csapásra megváltozott minden. Hogy mi csábított bele egy saját óvoda létrehozásába?…igazán nem tudom megmondani…féltem a bizonytalanságtól, a csalódástól, a kudarctól, miközben tele voltam ötlettel, és az önbizalmamhoz akkoriban nagyon kellett valami siker…behunytam a szememet jó szorosan, és beleugrottam a mélybe…felmondtam a munkahelyemen és elkezdtem “csip-csup” ügyekkel foglalkozni. Hálás vagyok barátnőmnek, aki összekuporgatott pénzét kölcsönadva hitt bennem, és a Nagybecskerek téren létrejött a Csip-Csup Csodák Magánóvoda 1993 márciusában. Aztán 1996 januárja óta jelenlegi helyünkön a Vezér úton várjuk minden nap apró kis csemetéinket, hogy minden nap történjen velük valami kis cs….de erről alább… 🙂

Honnan az elnevezés? Sokan kérdezték tőlem, ennyire szerettem a Kalán néni meséjét, hogy azért lett ez az ovim neve?…neeeem, sokkal fantáziadúsabb gondolat szülte az elnevezést! Ugyan valóban volt egy ilyen mese-sorozat, és tényleg tündéri volt az a Kalán néni, mégsem az ő személye ihletett meg…de ami igaz, valójában kapóra jött a sorozat elnevezése…csak az elnevezés tartalmilag mást jelentett számomra! Milyen egy igazi ovi?…ahol minden nap történnek “csip-csup csodák”…hogy milyenek? Hát ahhoz, hogy a hozzánk érkező jóformán még kis “tejszagúbatyuinkból” igazi, iskolaérett gyermekek legyenek, kell ám sok-sok kis “csip-csup csoda” !!!!  Apró sikerek, örömök, végtelen sok szeretet, – ami nem “csip-csup” ugyan, de csoda! …és a végén összevetve mindent: “csip-csup csodák” adják az igazi nagy dolgot: iskolássá vált az apró kis tejszagú batyunk! 🙂

Hm…első blogbejegyzéshez ennyi…igyekszem gyakran blogolni – húúú, de belejöttem a kifejezésekbe! 😉 – ötleteljetek, milyen témákról olvasnátok szívesen?

Annyit még elárulok, hogy az óvodapedagógus végzettségem mellett néhány éve elvégeztem egy másik főiskolai szakot: családterapeuta/családkonzulens végzettséggel is rendelkezem. Hogy mi késztetett erre?…na erről majd egy másik bejegyzésben írok! 🙂

Addig is történjenek veletek is sok-sok  “csip-csup csodák” ! Szeretettel: Marietta